Először is, bocsánatot kérek amiért ilyen sokáig nem került fel semmi, de most itt van a bevezető ^^ Jó olvasást hozzá ^^
Bevezető
A nevem Mia Moreau, félig francia, félig amerikai származású Brooklynban élő „híresség”. Sok idő telt el azóta, hogy megismertem őt, de még mindig tisztán emlékszem rá.
Most elmesélem annak történetét, hogyan változtatta meg életemet az a találkozás, s hogyan lettem az, aki. Kinek vidám, kinek szomorú lesz a vége, de ne szaladjunk így előre. Pontosan emlékszem arra az álmomra. Nem tudtam, hol vagyok. Sok volt az ember, nagy volt a zaj, mindenki visítozott, de még az emberek őrült visítozásán át is hallottam a zenét. A fények villogtak, viszont alig lehetett látni a színpadon álló zenekar tagjait. Valaki hátulról megfogta a vállam, s a fülembe súgta, hogy „Gyere bébi, nemsokára mi jövünk!”. Éppen fordultam volna hátra, amikor...
a kék vekkerem éktelen rikácsolása felriasztott. Felugrottam az ágyamban, s a dühtől vezérelve lelöktem éjjeliszekrényem gyöngyszemét a padlóra. De, mintha mi sem történt volna csengett tovább. Megsemmisíthetetlen volt. Egy ócska, kék színű, fából készült szerkentyű volt, amit még az apámtól kaptam, s az „Ajándék lónak ne nézd a fogát” jelszóval élve ezt használtam ébresztőként. De ki nem állhattam. Kék színével, éktelen hangjával az őrületbe kergetett, és sokszor próbáltam vele végezni. Például „véletlenül” lelöktem, „véletlenül” nekidobtam a falnak, és még sorolhatnám „véletlen” tetteim sorozatát, de nem teszem. Felvettem legkedvesebb vekkeremet a földről, s kivettem belőle az elemeket, hiszen az a bizonyos „kikapcs” gomb nem volt rajta.
Kikeltem az ágyamból, s a szememet dörzsölgetve indultam a fürdőbe, hiszen sietnem kellett az Earthquake Café-ba.
Mire oda értem, ő már a kávézó előtt állt. Emlékszem milyen érzés volt újra látnom legkedvesebb barátnőmet. Egy citromsárga, pánt nélküli lefelé bővülő, combközépig érő ruha, lila boleró és szintén lila magassarkú volt rajta. Szinte hiányzott ez a figyelemfelkeltő, merész, de mégis stílusos látvány. De mindennél jobban hiányzott a csacsogása, a nevetése, az, hogy mindenből viccet tudott csinálni, és hogy mindig kiállt mellettem – jóban és rosszban egyaránt.
-Melanie! - kiáltottam, s elindultam felé, hogy üdvözöljem őt.
-Mia! - kiáltott vissza, s legnagyobb meglepetésemre felém kezdett el futni, majd néhány másodperc után már a nyakamba kapaszkodva sírt, s egyre csak azt hajtogatta, hogy „Hiányoztál!”.
-Te is nekem... - mondtam, s az én arcomat is felszántották a boldogság könnyei. Persze a rosszmájú emberek mind sugdolózni kezdtek ahogy elhaladtak mellettünk, s én gyorsan eltoltam magamtól barátnőm, mert tudtam: errefelé igencsak kinézik az embereket a másságuk miatt. Én pedig, hiába nem vagyok „más”, utálom az ilyen embereket.
Majd oldalra néztem, s először pillantottam meg azt az embert, aki fenekestül felforgatta az életem...
